Az Alfát szeretem, becsülöm, hidegen sosem nyomom neki, kéziféket egyszer sem rántottam, parkolásnál vigyázok rá, mint a szemem fényére. Ez így van rendjén, mindig is így lesz, de néha előtör belőlem a vágy valami gyötörhető, olcsó kis gyösz iránt.

Norbi cimborán pár hete tette ki a Facebookra, hogy csodát vásárolt: egy MK I-es, 1988-as Swift GTI-t. Nem az esztergomi swiftet amit mindenki ismer, annak az előző generációját:

Finoman szólva nem vagyok oda a Suzukikért, de ez a cucc nagyon jól hangzott. 750 kiló (mínusz ami elrohadt belőle), 101 lóerő, se szervó, se ABS, semmi. Sokat beszélgettem vele a kocsiról, mesélt mókás dolgokat az összevissza futóműről, némi olajköpködésről, és egy 15 cm széles 60 cm hosszú lyukról az alján.

A kocsit tulajdonképpen játszani vette, viccesen kevés pénzbe került, hideg téli napokon felújítgatja. A futómű (beállítás és gátlók kivételével) már elkészült, a motorból orrán-száján már nem folyik az olaj, a többi meg apróság. Na jó, kéne bele pár tábla lemez, de majd arra is sor kerül a tavasszal :-)

A napokban elhozta megmutatni, így tudtam vele menni egy kört. És hogy milyen volt? Mókás halálfélelem...

Kezdetben ugye kéne kapcsolni egy lámpát. Az egy dolog, hogy a műszerfal mellett van a kapcsolója, de ahhoz, hogy fent maradjon, ki kell támasztani egy papírdarabbal.  A hifi sztereó (hol az egyik oldal szól, hol a másik), a váltókulissza pedig... Nem vagyok benne biztos, hogy van benne váltókulissza. Nem akartam kipróbálni, de érzésre egyesből hármasba egy határozott jobbra rántással is át lehetett volna tenni az autót :-)

Rövid ismerkedős szakasz után elkezdtem neki lépkedni, amit az "eurónullás" motor roppant lelkesen fogadott: először finomkodtam vele, csak 4-5 ezerig forgattam el, de végül egy üres piactéren megnéztem vele a hétezret is. Meglepően nagyot megy (Norbi szerint nagyobbat mint a 2005-ös Sport, pedig az is volt neki), az előadásmód pedig szintén fergeteges. Üvölt, durrog, közben pedig a kormánnyal még harmadikban is gépészkedni kell, hogy az autó egyenesbe kerüljön. A futómű billegős (kap rendesebbet), a kerék csúszós (szintén), de félelmetesen jó élmény vezetni. Állítom, hogy rendbetéve piszok jó kis szlalomautó válna belőle, de jelen állapotában is botrányosan szórakoztató.

Vicces, hogy a japánok mi mindent gondoltak fontosnak '88-ban: van benne elektromosan állítható tükör és elektromosan nyíló csomagtér, illetve külön ablakmosótartály a hátsó ablakmosó folyadéknak, gyakorlatilag a csomagtartó mögé építve. A perverzitás-faktort külön növeli az elakadásjelző, amit nem lenyomni, hanem kihúzni kell.

A kocsi persze tesz róla, hogy a gazdája férfiembernek érezhesse magát. Állórajtoknál rendszeresen ledobja az egyik gyertyát, néha pedig szétugrik a kipufogó is. Ez utóbbi külön vicces, mert ha valaki megfelelően pöckölgeti a gázpedált, megint összeugrik és elhalkul. A Porsche 20 évvel később találta csak fel az állítható erősségű kipufogóhangot, ez itt gyári extra.

Hazafelé csak egy frissen szerelt műszerfalvilágítás adta meg magát, illetve a rádiót kellett kicsit ütögetni, hogy rendbe jöjjön a kijelzője. Menni viszont megy, tűzön-vízen át, az alkatrész hozzá fillérekért van, a konstrukció pedig egyszerű.

Lesz vele munka bőven, de csodaszép hobby.

Ti kipróbálnátok?